Hajnali órákban egyszer csak arra lettek figyelmesek a
panelház, valamint az utca lakói, hogy megérkeztek a kukásautók. Hiába volt
felfestve az autók oldalára, hogy „Célunk csendben tisztántartani a környéket”,
saját maguk jelmondatát cáfolták meg a hangos pakolászással, valamint a kukák
zörgetésével. A kettő darab zöld kukásautóból nem ugráltak le- meg fel az
emberek, hanem a szeméttároló térből egy nagy mechanikus kar nyúlt ki a
kukákért és ürítette a teherautóba. Az első kukásautó sokkal korosabb volt
attól, ahogy kinézett, ezért történt meg az, hogy a karral emelt kuka
kicsúszott a karból, ennek következményéből a csendes környék visszhangzott a
leeső kuka zajától és a gurulásától.
Most kerültek elő a zöld overállban feszítő emberek,
akik kiszállva a hátsó szemétszállítóból sietve próbálták felkapkodni a
kiszóródó szemetet és visszahozni a menekülő kukát. Két nagyobb testfelépítésű munkás
szaladt a kukáért s mire megkaparintották, addigra végzett a másik három a
szemét összeszedésével. A régebbi szállító vezetője leengedte az oldalán lévő
ablakot és kihajolva odakiáltott a munkatársainak egy-két bocsánatkérő szót,
míg munkatársai legyintve visszaültek a helyükre. Tulajdonképpen nekik ez volt
a feladatuk, hiszen egy koros munkagép bármikor hibázhat, így valakiknek
korrigálnia kell az elkövetett bűnöket.
Az alacsony kékhajú lány a történéseket végig követve
kelt ki az ágyából. Nem tudott aludni, egyáltalán nem a munkásautók zajaira
kelt fel, annál inkább a gondolattól, hogy nemsokára iskolába kell mennie. Nem
számított neki a tavaszi szünet jelentősége, mert tudta, hogy az az idő hamar el
fog telni. Vajon mennyire sikerül majd beilleszkednie? Milyenek lesznek az
osztálytársai? Ezeknek a kérdések válaszain töprengve lépett a sarokba – az
ablakához – és kinyitotta azt. Nagyot lélegzett a friss levegőből, kicsit
megnyugodott a szíve, ahogy a nyugodt utcát figyelte. A szemétszállítók már
elkanyarodtak egy távolabbi utcába, így a hangzavart madárcsiripelés váltotta
fel.
Kaori perceket gondolkodva azon, hogy mihez kezdjen
magával ilyen korán, arra jutott, hogy felkelti nővérét és elrángatja egy
hajnali kocogásra. Kiérve a szobájából, a fürdőbe vette az irányt, majd miután
megmosakodott, bement a konyhába, hogy benézzen a hűtőbe. Bent a hűtőben azonban
Kaori számára nem voltak olyan hozzávalók, amik megfeletek volna neki bármilyen
étel elkészítéséhez. Lehet, hogy csak azért, mert túl korai neki még az
időzítés. Először arra gondolt, hogy reggelit készít, majd utána hívja el
nővérét futni, de eszébe jutott, hogy teli gyomorral nem a legjobb kocogni. Így
hát felhagyott a kajakészítés gondolataival és nagyokat lépkedve indult meg,
majd hevesen kitárta Hijori szobájának az ajtaját.
– Jó reggelt, Onee-chan! – váltott nyávogó hangnemre,
melyből Hijori egyből rájött, hogy húga akar tőle valamit. Szája elé emelte
kezét, így kitakarta a képből a reggeli nagy ásítását. Szeme bekönnyezett, csipás
volt, melyet ökölbeszorított a kezével dörzsölt ki, ahogy az álmosságot is.
– Szia Kaori, mi járatban ilyen korán? – mosolyodott
el mindentudóan a nővér. Ki kelve az ágyból az ablaka elé lépett, melyet
kitárt, mielőtt húgához fordult volna, hogy összeborzolja haját. Mikor Kaori
jóval kisebb volt, mint most – legalábbis korban – minden reggel így keltette
fel, hiszen anyukájuktól vette át a gesztus, mert ő bizony így keltette fel
Hijorit. Azonban mikor három éve Chelsea Payne-t, mármint a Daichi lányok
anyukáját megölték, ez a reggeli ébresztés abbamaradt. Az anyuka hirtelen
eltávozása után sok minden felfordult a család életében. Megváltoztak a
szokások, a két lány kedvetlen volt, az apukáról nem is beszélve. Kurone Daichi
– az apuka – sokáig kimaradt éjszaka, csakis az alkohol mellett talált
nyugalmat. Volt, hogy teljes napokat tartózkodott távol az otthonától, ezek
miatt is fordult elő, hogy Kaori kimaradt az iskolából, Hijori pedig dolgozni
kezdett, hogy eltartsa a családot. De ahogy az idősebbik Daichi testvérhez
illik, nem tudott nyugton maradni és nyomozásba kezdett azok az esetek után,
amik megtörténtek velük (azaz, hogy látta párszor, hogy Kurone megüti Chelsea-t
késő éjszaka, meg ilyenek), valamint az után, hogy mi történt az édesanyjukkal.
Az általa felkeresett nyomozóúr ingyen (és bérmentesen) felvette az ügyet, végül
a talált nyomok segítségével – mármint, hogy nincs méreg a holttest
szervezetében, nem késelték meg, nincs nyom a dulakodásra – arra
következtetett, hogy a tettes egy olyan személy lehet, aki közel állhat a
családhoz.
– Szeretném, ha eljönnél velem futni! – ugrándozott
boldogan a kisebbik Daichi, ezzel visszarántva a jelenbe Hijorit. Végig nézve
az ugrándozón, rájött, hogy komolyan gondolja, hiszen már futásra készen van
felöltözve, hosszú, fekete cicanadrág és melegítőfelső van rajta, az alatt
pedig egy póló, a haját két copfba fogta fülei fölött.
– Hát miért is ne? – sóhajtott mélyet, majd háttal
kitolva a szobájából húgát, nekiállt összekeresni a futásra alkalmas ruháit. Egy
fekete feszülős térdnadrágot választott, meg egy sötétlila trikót, valamint egy
szintén fekete felsőt. Amint ezeket a textildarabokat magához szorította,
elindult a fürdőbe hogy felöltözzön és, hogy megmosakodjon. Ezek végeztével a
hajkeféhez nyúlt, hogy lófarokba foghassa, egyenes (néhol hullámos)
hajkoronáját.
Eközben Kaori összepakolta egy hátizsákba a szükséges
holmikat; térkép, pénztárca, palackozott víz, reggeliző szelet, valamint azok a
papírok, amelyekkel igazolni tudják magukat, hátha megállítja őket egy rendőr.
Felkapta a hátára a táskát, s leült cipőt húzni, mikor meghallotta, hogy
testvére végzett a készülődéssel.
– Kész vagy, minden meg van? – kérdezte, miközben
magára kapta sportcipőjét. Húga egy apró bólintással válaszolt, majd a kizárt bejárati
ajtón kilépett a folyosóra. Hijori követte példáját, bár ő maga után bezárta az
ajtót és a kulcsot húga hátán lévő hátitáskába helyezte, majd behúzta a
zipzárt. A két testvér a rutinos mozdulatok után lefelé indult a lépcsőházban.
– Mi lenne, ha arra mennénk, amerre a Seirin van? –
törte meg a csendet Kaori, mikor tanácstalanul álltak a parkolóban.
– Tudod, hogy merre van? – húzta fel kérdőn a
szemöldökét Hijori, miközben húga arcát vizsgálta. Igaz, hogy egyszer a
szomszéd srác, Hyuga kísérte haza, de csak azért, mert eltévedt, de ez nem azt
jelenti, hogy tudja is, hogy merre kell menni, ha ugyanúgy el szeretne tévedni.
Bár Kaori Daichi bárhol képes eltévedni, abból kiindulva, hogy senki sem veszi
észre.
– Az hiszem igen. – válaszolta a kékhajú Kaori, balra
indult és futni kezdett. Nem vett fel gyors tempót, inkább olyan közepeset,
hogy minél tovább tudja tartani. Igazándiból első alkalommal csak 20 km-t
szeretne futni, de abban sem biztos, hogy képes rá. Nagyon rég volt már fociedzésen,
hiszen csak a mérkőzésekre ment el, ezért történt az egyiken, hogy melegítés
nélkül kiment a bokája és majdnem tönkre ment a térde. Hijori ezek után még
inkább ellenezte a futballt, de Kaori mint lázadó tinédzser csak azért is
folytatta. Egészen addig, míg saját magához híven meg nem unta azt. A család
többi tagja igen örültek, mikor megosztotta velük, hogy otthagyta a csapatát,
főleg Kurone Daichi, aki életét a kosárlabdának szentelte, az alkohol mellet.
– Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kiáltott húga
után Hijori, miközben a térdére támaszkodott és nagyokat lélegezve próbálta
kiadni a felgyülemlett adrenalint.
– Asszem’, vagy ott kellett volna bemennünk? – fordult
hátra Kaori és a pár perccel ezelőtt elhagyott kereszteződésre mutatott. – Á,
nem-nem. Itt kell jobbra kanyarodnunk. – Így hát jobbra fordult nővérét be sem
várva, és újra kocogni kezdett. Hijori nagyokat lépve besasszézott mellé, így
egymás mellett folytatták útjukat. Úgy négy évvel ezelőtt, mikor Kaori még
focizott, s nővére is keményen, csapatban űzte a kosárlabdát, reggelente
eljártak futni, úgy néztek ki, mint a mai reggelen, csak fiatalabbak és kevésbé
gondterheltek voltak. Visszaemlékezve a sportos időszak semmi rosszat nem
rántott magával, sokkal inkább akkor történtek meg a balszerencsék, miután mindketten
abbahagyták. Hijorit még mindig üldözte a bűntudata, amiért oszlatta a
csapatát. Angliában ritkán volt jó idő, így csak fedett pályákon tudtak edzeni,
az idősebbik Daichi gyakrabban akarta a csapatot a szabadban megmérettetni, csak
sajnos nem mindig volt rá lehetőség, ahogyan arra sem, hogy edzőtábort fizessen
ki. Akkoriban mégis jobbnak tartotta, ha azt mondja „csak a csúcson hagyjuk
abba”, nem azt, hogy „apám elissza a család pénzét, így nem tudom fenntartani a
klubot”.
Körülbelül másfél óra kitartó futás után (26 km)
mindkét lányról folyt a víz, azaz az izzadság és hevesen kapkodták a levegőt.
Kaori térde sajgott, már 2 km-rel ezelőtt lassított a tempón, Hijori azonban
még bírta, egészen addig, míg elő nem jött a nagyon, de nagyon ritkán előjövő
asztmája. Végül percek elteltével a kisebbik testvér megállt a remegő lábaival és
szintén remegő kezeivel előkotorászta táskájából a palackot, lecsavarta a
kupakot és jó nagyot húzott belőle.
– Hé, jól vagy? – pillantott hátra a válla felett
Hijori. Meglátva húga remegő testét visszasétált hozzá és vállára téve kezét
segített neki leülni a mellettük lévő vöröstéglából kirakott kerítés párkányára.
– Mondjuk. Csak kicsit fájnak a térdeim. – Kaori
remegő kezeit sajgó térdeire szorította, majd kis masszírozás után nővérére
pillantott.
– Nézd, ott a Seirin! – állt fel hirtelen. Hijori arra
pillantott, amerre a kékhajú mutatott, majd mosolyogva kikapta kezéből a vizet
és nagyokat kortyolt belőle, majd rácsavarva a kupakot visszaejtette a táska
mélyébe. Vagyis ezt tette volna, ha Kaori nem áll neki ugrándozni, így az egész
jelenet viccesen nézett ki, hiszen Hijori arckifejezésin jókat lehetett
derülni, miközben a táska zipzárjával vívott hosszú órákba merülő csatát.
– Mi lenne, ha legközelebb, mikor megérkezünk a célba,
akkor nem állnál neki ugrálni? – szólt mérgesen Hijori, miközben húgát követte
az iskola udvarára. Az udvar meglehetősen nagy volt, sok zöld résszel, amiken
az iskolások játszhattak, valamint a kihelyezett padokon az órák közötti
szünetekben az idejüket nyugalomban eltölthették. Az iskola emlékezetesen
olyannyira óriási volt, mint a lányok régi iskolája. Az idősebbik Daichinak
mégis csak a kisebbik építmény, azaz a tesióráknak szolgáló csarnok tűnt fel és
az azzal szemben lévő nagy futó pálya, valamint két kisebb kosárlabda pálya és
egy futballpálya. Kaorinak már ismert volt a terep, egészen beleélte magát a
szerepbe, hogy ő most elmutogatja nővérének, mi, hol van, attól függetlenül,
hogy csak futólag volt jelen itt, pedig már közel két hét eltelt. A térköves
úton haladva meg sem álltak a sportcsarnokig.
Az épületből kiáltások, cipőnyikorgások és egyéb
tornára jellegzetes hangok szűrődtek ki, amik a lányokat kíváncsiság töltötte
el. Egyre közelebb értek az ajtóhoz, annál jobban vágytak arra, hogy bent
legyenek és lássák, ahogy a testek mozgásba lendülnek és valami elképesztőre
képesek némi izom segítségével.
Kaori lenyomta a kilincset és az ajtó kitárult
előttük. Az orrukat megcsapta a jellegzetes tornaterem szag; izzadtság, vér, hányás,
könny és egyéb verejték. A terem közepén egy magas, vörös hajú fiatalember volt,
aki egy kosárlabdát várt, mert valószínűleg épp zsákolni készült. A vörös hajú
egy lenyűgöző passzt kapott a semmiből, majd a labda lendületét kihasználva, a
pontos fogadás után a palánkra támadt és bedobta a kosárlabdát a hálóba.
Másodpercekig még lógott a palánkon, ami messziről úgy tűnhetett, hogyha
leérkezik a földre, akkor az a kezében marad. A kisebbik Daichi lánynak egyből
feltűnt a kék hajú fiú, aki a tökéletes passzt adta, míg Hijori meglepődve
kapkodta a fejét, hogy mégis kitől érkezett a passz. Kaori elismerően
tapsikolni és ugrándozni kezdett, majd a fiú felé mutatott: – Ezt nevezem én erőteljes
passznak! – jelentette ki, mire nővére még jobban összezavarodott.
– Hát te meg mégis miről beszélsz? – húzta össze a
szemét, hogy jobban szemügyre vehesse a pályát. – Én csak azt a vörös hajú
srácot látom a pálya... – kezdte el ecsetelni Hijori, hogy mit lát és mit nem,
ám ekkor feltűnt a látókörében az alacsony, kék hajú srác – akiről minden
bizonnyal Kaori beszélt –, aki most éppenséggel feléjük tart. Lassan lépkedett,
két méterrel tőlük lecövekelt és csendesen így szólt: – Te vagy az a lány
múltkorról.
Eközben a magas, zsákoló fiú az elguruló labdáért
ment, majd mikor észrevette, hogy edzőtársa nincs a helyén, hangosan
felszólalt: – Hé Kuroko, már megint szünetet tartasz? – Nem kapott válasz után
a labdát a hónalja alá fogta és közelebb sétált a kisebb csoportosuláshoz.
Ahogy közeledett a piros hajú, Kaori úgy slisszolt be
nővére háta mögé és onnan kikukucskálva figyelte az érkező idegen játékost.
Hijori megszeppenve figyelte a történéseket, még mindig hatása alatt volt a
tökéletes asszisztnak és a nagyszerű zsákolásnak.
– Jó zsákolás volt! – szólalt meg Hijori hirtelen. –
De én másképp csináltam volna.
– Hogyan? – döntötte félre a magas srác a fejét
kérdezéskor.
– Ha kicsit magasabbra húznád a térded ugrás közben,
akkor energikusabb lehetne a zsákolás, így nagyobbat mutatna.
– Meg is mutatod? – Az ismeretlen sötétvörös hajú
felhúzott szemöldökkel, kíváncsi tekintettel passzolta át a labdát az idősebbik
Daichinak, aki hátra lépett, hogy gond nélkül fogadhassa a labdát. Kaorira
majdhogynem rálépett, de időben reagálva elugrott a lábak elől, a kék hajú fiú
irányába. Hijori fejét rázva visszadobta a labdát, és így szólt: – Már nem
játszom.
– Hát, de azért csak meg tudod csinálni. – pattintotta
a labdát ismét Hijorinak az idegen. Ő mély lélegzetet vett, majd azt kifújva
visszadobta azt: – Mondom, hogy nem!
A két kék hajú úgy követték a szemükkel a labda
járását, mint két jó kis kutya. Kaori együtt érzett a nővérével, hiszen nem a
legjobb bemelegítés nélkül úgy belekezdeni valamibe, hogy előtte vagy három
évvel ezelőtt csinálta utoljára. Bár ha neki gurítanának egy futball-labdát,
minden bizonnyal örömmel rúgná azt kapura.
– Miért nem? – hallatszott meg egy alig hallható
kérdés, ami Kaori mellől érkezett. Hijorit meglepve érte a kérdés, ezért kissé
ingerülten válaszolt: – Nem tartozik rád. – Kaori mellett lévő kék hajú
idegenre nézett fagyos tekintettel.
– Onee-chan, ne legyél ilyen goromba. – Lépett
Hijorihoz a kisebbik testvér és a kezét nővérének az arcára tette, gyömöszölni
kezdte azt, majd gügyögve hozzátette: – A jövőbeli barátaidról van szó!
– Nincs
szükségem barátokra. – tolta el magától Kaorit, hogy jobban szemügyre vehesse a
két idegent, csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire nincs szüksége
rájuk. Nem kellenek neki barátok. Eddig is megvolt egyedül, s ezután is meg
lesz. Az emberek úgyis csak elítélni tudják a másikat. Képtelenek az
együttérzésre. Ha mégis együttérzésről beszélnek, azt csak szánalomból, vagy
sajnálatból teszik, Hijori Daichi felszínes kapcsolatokra nem kíváncsi.
– Ezt is csak úgy mondod, saját magadat cáfolod meg. –
szólt vissza halkan Kaori, majd fejét rázva ott hagyta nővérét.
– Jó reggelt, jó reggelt! – hallatszott egy vidám női
hang.
– Jaj, ne... itt van Riko! – rezzent össze a nagyobb
darab (magas) vöröshajú.
– Mi az, Bakagami, ennyire félsz tőlem? – ugrált le a
lépcsőn egy rövid, barna hajú lány a Seirin egyenruhájában.
– Nem, nem én félek. – húzta ki magát a vörös hajú,
majd vigyorogva edzőpartnere felé mutatott. – Kuroko fél, nem én.
– Ha tényleg nem félnél, akkor nem mondanád ennyiszer,
hogy nem félsz. – csapódott ki az öltöző ajtaja és Hyuga lépett ki az ajtón,
nyomában egy magas, világos barna hajú fiúval.
–
’Reggelt! – köszönt a Kurokonak nevezett kék hajú a beérkező embereknek.
Szépen
csillogott a padló a vörös hajú fiatal verejtékétől. Hyuga és a mellette lévő
lány, meg a magas férfi lépdelt rajta. Nem sok időbe telt, mire a két Daichi
lánynak ismeretlen magas személy, körbe fordulva a teremben észrevette Hijorit
és szóvá is tette azt.
–
Kishölgy, maga meg mit keres itt? – indult meg feléje. Erre a megszólalásra az
irányába kapták a fejüket, még a két újonc is.
–
Már megint ti vagytok azok? – lépett el a rövid barna hajú fiatalember mellett
Hyuga Junpei, miután felismerte a lányokat. – Netán követtek engem? – nyomta
feljebb az orrán mutatóujjával a szemüvegét.
–
Tssh! – fonta keresztbe a karját mellkasa előtt Kaori, miközben
visszaugrándozott az ajtóból. – Dehogyis, csak futottunk.
–
Hát akkor érthető, hogy miért vagytok ilyen csapzottak. – fonta szintén melle
elé a karjait a vörös hajú. – De amúgy, ti kik is vagytok?
–
Mi az, hogy mi kik vagyunk? Te ki vagy? – vette fel a játékos hangnemet Hijori,
erre a vörös hajú csak fújtatott egyet (szintén játékosan).
–
Mielőtt még szétszednétek egymást… Ő itt a edzőnk, Aida Riko…
–
Sziasztok, én Kiyoshi Teppei vagyok. – vágott bele Hyuga mondandójába a barna
hajú fiatalember kacsintva, béke-jelet mutatva. Kiyoshi a vörös hajúhoz lépett
és átkarolta a vállát, majd beszélni kezdett: - Ez a srác pedig…
–
Magam is be tudok mutatkozni! – rázta le válláról a kezét a vörös hajú. –
Kagami Taiga.
–
Örvendek, Kuroko Tetsuya vagyok! – szólalt meg Kagami mögül csendesen Kuroko,
miközben kicsit meghajolt.
–
Sziasztok, én Kaori vagyok! Ő itt a nővérem, Hijori. Nagyon örülök a
találkozásnak, remélem, hogy majd jól ki fogunk jönni egymással, mivelhogy a
jövő héttől a Seirinbe fogunk járni, és hogy… – Folytatta volna, csak Hijori
kínosan mosolyogva a szájára tapasztotta a tenyerét.
–
Ja, és ők az újdonsült szomszédjaim, Hijori és Kaori Daichi. – tárta szét
sóhajtva a karját Hyuga.